Évtizedekig belpolitikai üzenete volt az 1956-os forradalomnak, legutóbb különösen az ötvenedik évfordulón, 2006-ban. Az akkori kormányellenes tüntetések teljes mértékben elterelték a figyelmet október 23-ról, ahogyan most 2012-ben is kormányellenes megmozdulások vannak. Különbség, hogy akkor egységesen a kormány távozását követelték a tüntetők, idén pedig a legnépesebb felvonulás éppen, hogy kormánypárti. Ma október 23-nak ugyan fontos ellenzéki mondanivalója van, ám ha elvonatkoztatunk a fővárosi utcák forgatagától, az 56. évfordulónak valójában külpolitikai az üzenete.

Az állami (nemzeti) ünnepek általában évente változó mondanivalóval bírnak, megszokott, hogy ünnepeink nagysága kicsiny politikai üzengetések margóján vész el. Ez csak akkor lenne kevésbé ellenszenves, hogyha kialakulna egy társadalmilag elfogadható ünneplési hierarchia, szükség lenne egy független állami vonalra, és egy azzal asszimmetrikus pártpolitikai vektorra. A felvonulás, mint jelenség elsősorban a kommunista megszállás éveire és a magyar politikai kultúrára vezethető vissza: a Vörös Hadsereg „felszabadító” tettének megünneplésére szánt április 4-e államünnepként való celebrálása önmagában megalapozta, hogy jelentős napjainkon nem válik ketté állam és ünnep. A nemzeti ünneplés megszűnt, az állami pedig kötelezővé vált, és a felvonulás szó is szocialista-munkásmozgalmi értelmet nyert. A rendszerváltás utáni valódi felszabaduláskor, a magyar társadalom törvényszerűen kompenzálta a sok éve felhalmozott, elfojtott nemzeti büszkeséget. Mivel a mai napig nem tudjuk kinőni az ünnepnapokon történő politizálást, az ellensúlyt jelentő állami rendezvények szerepe nő. Ezek egyelőre a kormányzó pártok világnézetei szerint alakulnak (felkért művészek, meghívottak, vendégek tekintetében, stb), így a kívánt egyensúly bár pozitívan alakul, de csak félig valósul meg. Előrébb juthatunk, ha elfogadjuk ünnepnapjaink heterogenitását, és ilyen alkalmakkor elgondolkodunk közös jövőnkön. 

Ami a belpolitikát és Bajnai Gordon ex miniszterelnök Millás beszédét illeti: tévedés nem elfogadni, hogy az általa kívánatosnak vélt „korszakváltás” politikai és jogi értelemben már 2010-ben megtörtént. A bejelentett Együtt 2014 választási párt „visszatérése a Nyugathoz” minden bajunk kiújulását hozná, hiszen éppen a régi világ jönne vissza, amely Orbán Viktor szavai szerint már 2008-ban, a gazdasági világválság idején megszűnt. Ezt a világot nem lehet már visszahozni, ezért Bajnai Gordon ellentmondásba kerül a „haladás” jelmondat használatakor, mert elmúlt idők után vágyakozik. Nem tesz jót egy országnak, hogyha négyévente megújul. A legutóbbi „korszakváltás” 2010-ben következett be, és a 2014-es választás így egyszerűen két nézőpont küzdelme lesz: azoké, akik a régi, 2010 előtti világot kívánják vissza, és azoké, akik folytatni szeretnék a megújulást. Utóbbi csoportba tartoznak azok a civilek, akik százezres tömegben vonultak a Kossuth-térre, a Békemenettel harmadszor is kiálltak a kormány mellett, nem mellesleg olyan műfajt teremtve, amelyet a nyugati országok nem ismernek. A 2014-es választás dilemmája egyszerűen bal és jobboldal politikai küzdelme lesz.

A forradalom, szabadságharc idei üzenetének jellege, a budapesti események ellenére sokkal inkább külpolitikai. Ma az Európai Unió serdülő tagjaként Magyarország újfajta kihívások előtt áll. Barroso évértékelő beszédében új gondolkodásmód szükségességéről, és egységesebb Európáról nyilatkozott. Ez az évforduló jó alkalom arra, hogy vitázzunk egy olyan unió jövőjéről, melybe önszántunkból léptünk be, a béke megőrzésének érdekében. Szabad-e a nagy közös érdekében többet feladnunk függetlenségünkből, nemzetgazdaságunkból, esetleg külpolitikánkból, szuverén hatalmunkból? Kapcsolataink elmélyítésére van szükség, önállóságunk megőrzése mellett. Az évforduló üzenete ma nem más, mint hogy az új kihívásokkal küszködő európai közösség tagjaként, és lényegében függetlenségünk újraértelmezésekor, mindig gondoljunk vissza arra, hogy 1956-ban szabadságharcosaink vérüket adták a magyar függetlenségért és szabadságért. A föderatív európai egyesült (nemzet)államok gondolatának hajnalán, mindenek előtt a kortársak megkérdezésére lenne szükség. „Ha most vasárnap” egy népszavazás alkalmával megkérdeznénk az Unió országait, hogy támogatnának-e egy szorosabb együttműködést, nagy valószínűséggel „nem” lenne a válasz. Az EU-ellenes hangok egyre erősebbek a kontinensen, és még egy jelenlegi keretek között működő, Unióról szóló népszavazás (maradjunk-e, vagy kilépjünk?) is kényes végkimenetellel járhatna. Elég csak a szélsőjobboldali pártok megerősödésére gondolnunk. Egy ilyen referendumon már az ezekre a pártokra Európa-szerte leadott szavazatok összessége is elegendő lenne ahhoz, hogy morális válság kerekedjen. De itt van például a legfrissebb brit vélemény: a bankunióval foglalkozó EU-találkozón David Cameron miniszterelnök azért kritizálta a brüsszeli vezetést, mert a bizottság 26 százalékos költségvetés-emelést kért, hogy ki tudja fizetni adminisztrátorai emelkedő bérét. Szerinte sokkal inkább a költségek és a bürokrácia csökkentésére lenne szükség – ezek a hangok alapvetően gyengítik az EU intézményeibe vetett bizalmat. Pedig a friss Nobel béke-díjnak valamelyest csillapítania kellett volna a kedélyeket.

Érdekes ellentmondás, hogy ugyan a magyarok többsége nem szereti a politikát, ünnepeinken mégis az ellenkezőjét látjuk: az egész város a feje tetejére áll, ellepi a túlfűtöttség, és az állampolgárok más-más pártrendezvényen vallják a maguk igazát. Ez újfent bizonyítja, hogy a fejünk felett semmilyen döntést nem lehet hozni, ahogyan 1956-ban sem lehetett.